A dolog ott kezdődött, hogy elmentünk a családdal a strandra, és úgy gondoltam, hogy egy kicsit kitörök a lángosos, a fagyi és a büfé bűvköréből, és olyat teszek, amit már régen nem: úszom egy számomra nagyobb távot. Persze nem kilométeres távolságra kell gondolni, hiszen már régen nem úsztam rendesen, és amúgy is irodai munkában, negyven évvel a hátam mögött reálisabb célt tűztem ki: úgy gondoltam, hogy ha leúszok ötszáz métert, azaz tíz hosszat, akkor nem fogok elfáradni, de azért némi megnyugvással tölt el, hogy teljesítettem a célt. A lényeg nem is az, hogy ötszáz vagy ötezer métert terveztem el, ezt mindenki behelyettesítheti saját tehetségéhez, edzettségéhez és egészségi állapotához mérten. Inkább a holtpont jelentkezése és pszichológiája gondolkodtatott el.

Amikor az ember egy szép elképzelésnek, egy üzleti tervnek, célnak vagy – jelen esetben is – egy kihívásnak nekifeszül, és hozzálát a teljesítéshez, akkor először nagyon nagy garral indul neki, hiszen hajtja a lelkesedés, a frissen elkezdett tevékenység izgalma, a kitűzött cél után rá váró megnyugvás és elégedettség, és először ezekre figyel. Utána az agyunk kezd ráállni a tevékenységre, az félig gépiessé válik, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy felvettük a ritmust, amivel már teljesítettük is a táv (bevétel, forgalom, cél, stb.) felét. Ez az oka annak a – más sportokban is megfigyelhető – jelenségnek is, hogy a forma-1-es futamok során jellemzően a második harmad a versenynek legunalmasabb része. Itt inkább csak a kerékcserék révén vannak előzések, és szépen beáll a mezőny, mindenki „futja a saját köreit”. Ez annak köszönhető, hogy a kezdeti lelkesedés már alábbhagyott, nincs a teljesítés öröme sem, hiszen még messze a vége, ugyanakkor viszont már felvettük azt a ritmust, amivel – számításaink szerint – megfelelően teljesíteni tudjuk a célt. Ilyenkor válik pont emiatt a legsebezhetőbbé is a „vállalkozásunk” a külső szereplők számára, hiszen kicsit „bealszik” az ember, és favágóssá válik a tevékenysége, ráadásul emiatt – egyszerre már és még – „nem látja a fától az erdőt”. A sportban ilyenkor a legkisebb figyelmetlenségért is nagyon nagy árat fizethetnek a versenyzők, hiszen ha az egyik versenyzőnek a már említett forma-1-es futam során sikerül felismernie, hogy az előtte haladó „bealudt”, akkor ügyesen elmehet mellette egy óvatlan pillanatban. Persze a forma-1-ben ma már ilyenkor a versenymérnökök szólnak a pilótának, hogy „Peter, ne aludj, Brian mindjárt leelőz!” – de ha nincs ilyen impulzus, ami a valós életben, üzleti helyzetben sajnos elég ritka, akkor kiszolgáltatottá válik az ember, a vállalkozás. Egy külön tanulmány témája lenne, hogy mennyire bonyolult ebben a helyzetben a motiváció és a veszélyek felismerése.

Azután a táv 60-80%-a környékén jön a holtpont (távtól függően persze lehet, hogy már nem az első). Több sportolóval beszéltem már motivációról, versenypszichológiáról, és 1000 méteres távok esetében azt mondták, hogy többnyire 700-750 méternél jött a holtpont. Ez jutott eszembe, amikor a medencében eljutottam a hetedik-nyolcadik hosszhoz, és elgondolkodtam, hogy milyen pszichológiai okai vannak, hogy pont ezen a ponton nehéz túljutni. Egyik sportoló barátom, aki korábban országos szinten az élvonalhoz tartozott saját sportjában, elmondta, hogy az 1000 méteres távon rendszeresen 750 méternél jött a holtpont, de amikor egyszer nem sikerült az MHSz-nél kikerülnie a „vitamin-injekciót”, akkor hirtelen nem volt savasodás, nem volt holtpont, és meg is nyerték (párosban) a versenyt. És itt nem a kötelező „vitamin-injekción” van a hangsúly, hanem azon, hogy mire áll rá a szervezetünk, a gondolkodásunk. A holtpont ugyanis leggyakrabban nem ezért jelentkezik, mert nem bírná a szervezetünk, hanem azért, mert akkor jutunk el odáig, hogy már kellően elfáradunk, de még nincs annyira közel a cél, hogy megkezdjük a finist. Ilyenkor szokták a Tour de France-on előreküldeni a csapatban azokat a kerékpárosokat, akik azt a feladatot kapják, hogy felpezsdítsék a csapattársak teljesítményét, és hogy szélárnyékot biztosítsanak számukra. Ezek az emberek jóval hamarabb kezdik a hajrát, és ezzel serkentik csapattársaikat nagyobb erőbedobásra. Később ők kifulladnak, és már nem az élmezőnyben érnek be, de nem is ezzel a céllal a nevezik be őket, hanem azért, hogy amikor elmennek a csapattársaik mellett, akkor azok „összekapják magukat”, és beálljanak az ő szélárnyékukba. Így amikor eljön az igazi finis ideje, rá tudnak kapcsolni, és az elsők között tudjanak célba érni.

A közelmúltban hallottam egy történetet a tavalyi „Ultrabalaton” (Balaton-körbefutási) maratoni versenyről. 2012-ben (arányaiban is) nagyon kevesen értek célba a jeles eseményen, mert nagyon meleg volt, és egy ilyen hosszú távon (212 km), amit 23-32 óra alatt teljesítenek a versenyzők, többszörös nehézséget jelenthet a kedvezőtlen időjárás. Volt azonban (legalább) egy versenyző, akiről azt hallottam, hogy nem is akarta lefutni az egész távot, mert kizárólag arra volt kíváncsi, hogy mi történik, ha nem tűz ki célt. Azt hallotta ugyanis, hogy célok kitűzése miatt kerülünk bajba, amiatt jön a holtpont. Egyrészt könnyen feladjuk hamar, másrészt a holtpontok másként jelentkeznek, harmadrészt nem akarunk többet teljesíteni, mint amit kitűztünk célul, pedig lehet, hogy képesek lennénk rá. Ő végül 62 km után adta fel, ami jóval több, mint egy maratoni táv, tehát teljesült, amit ki szeretett volna próbálni, és többet futott, mintha a maratoni távot tűzte volna ki célul. Ugyanakkor ez egyben azt is jelzi, hogy ha kitűzte volna magának célul, hogy 100 kilométert fut le, akkor valószínűleg azt is teljesítette volna, csak eljutott a harmadik holtpontra, és itt már elégségesnek ítélte saját teljesítményét. Félreértés ne essék: szerintem is kiváló teljesítményt nyújtott, különösen, ha azt nézzük, hogy nem sportolóról van szó; megérdemli a dicséretet. Ha azonban menedzsment oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor fontos úgy kitűzni a célokat, hogy ne hagyjuk abba – illetve munkatársaink ne hagyják abba – a holtpontnál a küzdelmet, hanem a lehető legtöbbet tudják nyújtani.

A holtpont ott jelentkezik, ahol már elég sokat teljesítettünk, kellően el is fáradtunk, de még túl messzinek látjuk a célt ahhoz, hogy az motiváljon minket, és eléggé távoli is ahhoz, hogy belekezdjünk a hajrába. Ráadásul, ha itt száll ki az ember, akkor elmondhatja, hogy már így is szép eredményt ért el, nem olyan nagy a kudarc, hogy az földbe döngölje. „Igaz, hogy nem sikerült a célt teljesíteni, de még így is jobb vagyok, mint a többiek/versenytársaim.” – Itt kell a jó vezetőnek nagyon odafigyelni, hogy olyan motivációt tudjon adni csapata tagjainak, amitől sikerrel tudják teljesíteni a célt. És itt, a „gödör alján” sajnos a kitűzött célprémium gyakran nem elég, hiszen pszichológiai akadály előtt állunk, a „pénz pedig nem boldogít” a mondás szerint. Egyik munkatársam nemrég részt vett egy Iron Man triatlonos csapatversenyben. Elmondta, hogy a futás (mint legutolsó versenyszám) végére már mindenki nagyon kifáradt (amatőr verseny volt), és sokan csak sétáltak, de a hangosbemondóban a kommentátor olyan lelkesedéssel buzdította a versenyzőket, hogy átragadt rájuk is ez a buzgóság, és nekiláttak hajrázni. Mi is volt az, ami igazán fellelkesítette a sportolókat? Az, hogy a bemondó emlékeztette őket arra, hogy kik is ők valójában („Kiss József első alkalommal vesz részt a versenyen, de mégis teljesíti”, stb.), és felhívta a figyelmüket arra, hogy milyen kevés van már hátra („Kovács Jánosnak már csak 500 métere van, és célba ér”, stb.). Ha a holtponton emlékeztetjük magunkat arra, hogy miért kezdtük el, mit akartunk elérni eredetileg, mennyire komoly eredményt értünk már el, és ahhoz képest milyen kevés van hátra, valamint arra koncentrálunk, hogy mennyivel nagyobb elégedettséget fog jelenteni, ha tényleg teljesítjük (reward), akkor sokkal nagyobb célokat is elérhetünk.

Végül leúsztam a fél kilométert, és arra gondoltam, hogy vajon miért nem egy teljes kilométert tűztem ki célul, hiszen azt is teljesíteni tudtam volna simán, és akkor mennyivel jobban esne a jutalomként kitűzött mojito is…